A tea és története
A tea
A tea (Camellia Simensis) a kaméliák családjába tartozó örökzöld növény. A tea Kína déli tartományaiban őshonos, a szubtrópusi éghajlatot kedveli. A teacserje külső megjelenésében a rózsabokorhoz hasonlít, virága vadrózsaára emlékeztet. Értékes levelei, amelyekből az illatos tea készül, sötétzöldek, fogazott szélűek. A teacserjét levelei miatt kezdték terjeszteni, a levelekből készült az illatos főzet, a tea. A tea drága dolog volt, mert rendkívül időigényes volt termeszteni és előkészíteni. A teát magról ültették. Az ősszel összegyűjtött, érett magokat finom homokkal és földdel keverve porcelánedénybe tették, hogy ne érje nedvesség és idő előtt csírázni kezdjen. Tavasszal a magvak melegágyba kerültek. Állandóan nyesték, hogy terebélyesedjen. Négy év telt el hihetetlen gondoskodással, amikor az első szüret elérkezett. A teát évente 3-4 alkalommal szüretelik. Nagyon fontos hogy mikor szüretelik, mert egyetlen nap mulasztása elég ahhoz, hogy a minőség nagymértékben romoljon. A leveleket állandó forgatás mellett szárították, nádból készült gyékényen, vagy vesszőkosarakban.
A teaivás
A teaivás hagyománya ősidőkig nyúlik vissza. A legenda szerint úgy 5000 évvel ezelőtt a roppant bölcs ember hírében álló Sen Nong kínai császár egészségügyi okokra hivatkozva elrendelte az ivóvíz felforralását és egyszer, a poharába hullott néhány levél, amitől furcsán elszíneződött a víz – így született meg a tea.
Egy japán monda szerint viszont Bódhidharma, a zen buddhizmus megalapítójának szemhéjából nőtt ki az első teacserje.
Indiában (a tea valódi őshazájában) viszont úgy tartják, hogy bár Kínában eredetileg is honos volt a teacserje, a tea fogyasztást indiai buddhista szerzetesek ismertették meg a kínaiakkal.
További információk
A teát először nem élvezeti célból, hanem inkább gyógyszerként fogyasztották. Akkoriban a teát inkább a napi táplálkozás részeként fogyasztották, rizs, só, fűszerek társaságában. Lü Yü rögzítette a tea készítésére, illetve fogyasztására vonatkozó szabályokat. Előírja többek között, hogy a teát hegyi forrásvízzel kell elkészíteni; hogy a teafüvet – ez akkortájt a téglákba préselt leveleket jelentette, amit apróra kellett elmorzsolni – forró vízben kell, csak nagyon röviden kiáztatni; valamint hogy a teát kék színű csészéből illik fogyasztani, mert ez hozza ki legjobban az ital színét. Japánban a XV. században alakult ki a Cha-No-Yu, a “forró víz tea”, vagyis a japán teaszertartás.
A T’ang dinasztiában vezették be a teatermesztést az e célt szolgáló teakertekben. Ekkor alakul ki a teaadó hagyománya, amely révén a császár jogot formál az április során szüretelt, legfinomabb tavaszi teára.
A Jasper de Cruz portugál jezsuita szerzetes atya hozott elsőként teát Európába 1560-ban. A tea csak az 1650-es években jutott el Angliába, amikor Európa addigi teaivó országaiban, Franciaországban és Hollandiában már lecsengeni látszott a divat. Persze nem véletlenül, hiszen ebben az időben vált a brit birodalom a “tengerek urává”, és ekkor lett a tea egyszerre a legkedveltebb ital és egyben a legjövedelmezőbb gyarmatáru is. A tea tovább folytatatta hódító útját az Újvilágba is, és bár az angol kontroll és súlyos adók elleni tiltakozás során, a “bostoni teadélután” néven elhíresült akcióban több száz tonnányi öntöttek a bostoni kikötő vizébe.
Amerikában közel másfél évszázaddal később feltalálják a filteres teát és a jeges teát is. Az igazi teaivók azonban nem kedvelik az előrecsomagolt teákat, és igazuk is van, mert a teaivás egy olyan dolog, aminek meg kell adni a módját. Nem mindegy, hogy milyen okból, alkalomból, milyen napszakban milyen teát fogyasztunk.
A kínaiak szinte kizárólag zöld teát isznak. A legjobb teát az ágvégi, ki nem feslett levélrügy és a második kifeslő levélke adja. Sokra értékelik a félig fermentált teát is, ilyen az Oolong (ejtsd: ulong), kínaiul vu lung, azaz “fekete sárkány” tea.
A teát nem illett egyszerre felhajtani. Három lassú kortyot írt elő a szertartás. A tea élvezete a mindennapi életből való kikapcsolódás, békés elmélyülés és könnyed társalgás esztétikai élményével párosult. A teaszertartás kialakulása idején Japánban feudális harcok dúltak. Nem csoda tehát, hogy a szenvedésekbe belefáradt emberek békesség utáni vágya teljesült a szertartások folyamán.
A 19. század második felében a teapiacon vetélytárs jelent meg, az indiai tea, a “thea assamica”. Nevét Assam vidékéről kapta, ahol őshonos.
A felfedezett indiai tea abban különbözött a kínaitól, hogy a levelek nagyobbak voltak, s jóval több koffeint tartalmaztak. Az indiai tea hála jó tulajdonságainak és a helyi klímának, beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Az egyenletes hőmérséklet, a sok csapadék következtében gyakrabban szüretelték, mint a kínai rokonát. A levelek minősége állandó volt, minden szüret alkalmával ugyanolyan. Ez hallatlan előnyt jelentett a kínai teával szemben, amelynél minden szüret alkalmával gyengébb minőségű teát nyertek. Az indiai tea pikánsabb ízű volt, főzete a magasabb koffeintartalom miatt erősebb.
Ez megpecsételte a kínai tea sorsát.
Az indiai tea minősége évről évre javult. Anglia megrendelései a kínai teapiacon kezdtek elmaradozni. A termelés állandó minősége és az egységes technológia nem hozott létre az indiai teából olyan fantasztikus gazdag választékot, mint amilyen a kínai tea esetében volt. Néhány jellemző indiai teafajta: assam, assam peco, cahgar, darjeeling, brokenleaf…
A világhírű teakeverék az Earl Grey tea receptjét, a hagyomány szerint, Grey gróf az akkori miniszterelnök kapta, az 1830-as években egy kínai mandarintól.
A teázás szokása gyorsan beépült az angol mindennapi életébe. Az erős teát kedvelték, ízesítették cukorral, rummal, vajjal, tejjel, borssal és egyéb fűszerekkel.
A Mongol kán 1638-ban is küldött teát az Orosz cárnak. A követek alig akarták hazavinni a szerintük jelentéktelen ajándékot, de tévedtek, mert a teának Moszkvában nagy sikere volt. A tea hamarosan megjelent a moszkvai üzletekben is.
A teázás szokása Oroszországban gyorsan elterjedt, a 18. század folyamán beépült az orosz életmódba. Oroszország a világ második legnagyobb teafogyasztó országává vált, e téren csak Anglia előzte meg. Európai területén a tealeveleket forrázták.
Sokáig azt gondolták, hogy a fekete és a zöld tea más-más fajtájú cserjéről származik. Köztük a különbség valójában csak az, hogy a zöld teának szánt leveleket nem szárítják ki erősen, de mindkettő a kaméliák családjába tartozó “thea chinensis” leveleiből készül. A sárga tea színe is a szárítás időtartamától függ. Átmenetet képez a zöld tea között.
A fehér tea
A legkiválóbb minőségű tea. Hazája Dél Kínában van, de termesztik Ceylon szigetén (ma Sri Lanka) és Tajvan tengerparti területein is.
Ez a teafajta a teabimbóból készül, de még a bimbó alatti első levél is felhasználható. Ezek a rügyek az évnek csak két napján szedhetők le. Régen csak a császárok fogyaszthatták, innen a másik neve – imperial.
A legenda szerint aranyollóval vágták le a teabimbókat a császár számára, de ma is csak kézzel lehet szüretelni. Bambuszszitán szárítják, de csak két napig, főleg a délutáni, nem túl erős napon. Ekkor nyeri el igazi fehér színét.
A szárítása 90-100 fokon történik. Antioxidáns tartalma éppen kétszerese a legjobb zöld teáénak, koffeint és teint egyaránt tartalmaz, de nem sokat, így élénkítő hatása nem durva, szívbetegek is fogyaszthatják. 70 fokos vízben 5-7 percig kell áztatni, utána fogyasztható.
A vérnyomást csökkenti, erős antioxidáns hatása révén véd a szívinfarktustól és a ráktól. Alacsony csersav tartalma révén nem szükséges tejjel kombinálni, önmagában is kellemes ízű, halványsárga színű.